Mára a tudomány kiterjedt információkkal rendelkezik arról, hogy mi is

történik az emberrel az anyaméhben, a születése utáni időszakban,

kisgyermekkorban, serdülő és felnőttkorban, ami a fizikai és mentális

fejlődést illeti. Ám azt semmiképp sem tudjuk, hogy mi is történik egy

emberrel spirituális szempontból a fogantatásától egészen addig az

időszakig, amíg a tanult nyelv által el nem kezdi kifejezni magát.

A tanult nyelvnek viszont korlátai vannak. A nyelv mindig egy adott

viszonylat, környezeti sajátosság, kultúra alapján tanítja meg az

újszülöttet arra, hogy hogyan is kezdje el értelmezni és leírni az őt

körülvevő világot. Nem tudhatjuk, hogy egy újszülött milyen spirituális

tudás birtokában jön a világra, csupán arra derül fény később, amit

megtanítottunk neki kifejezni. Egy adott nyelv tanulása során fejlődik ki a

kisgyermek gondolkodása, idegrendszeri sajátosságai, ám ez

mindenképpen függ a környezeti ingerektől. A kisgyermek születésekor

tulajdonképpen rengeteg dologra képes, éppen csak nem tudjuk róla, mivel

nem tudja kifejezni. Aztán később megtanítjuk először a mozgásban, majd

a beszédben, később az írásban történő kifejezésre. Ám kérdés az, hogy

egy adott nyelvre, vagyis egy üzenetközvetítő kódrendszerre való

megtanítása mennyiben korlátozza valós képességeiben. A gyerekként

tanult üzenetrendszer hatása alatt fogja később megalkotni a világról

alkotott képét is. A kezdetektől elsajátított nyelvre és környezeti hatásokra

építi fel később azokat a kategóriákat, viszonyítási alapokat, melyek

alapján a körülötte lévő világ dolgait rendszerezi, osztályozza. Az

elsajátított rendszer alapján pedig a későbbiekben betölt egy, a

képességei alapján betölteni hivatott pozíciót a társadalomban.

Gondolkodása, kategóriaalkotása egyéni életpályája során mindig fejlődik,

folyamatos átalakuláson megy keresztül. Azonban a kategóriaalkotás

csúcsán elérkezik egy olyan ponthoz, ahol a valóság jelenségeit már nem

képes az adott nyelv szókészletével definiálni. Ráébred, hogy az eddig

megalkotott kategóriákon túl is találhat valamit.

Kialakított viszonyulásai, gondolkodásmódja, az eddig megalkotott

kategóriák azonban egy olyan keretet adnak gondolkodásának, melyeken

ha túllép, szükségszerűen megbomlik a valóságról eddig alkotott képe.

Ráébred, hogy az eddig tanultakat fokozatosan újra kell értékelnie, le kell

bontania ahhoz, hogy világképébe mindazt beépítse, ami eddigi

gondolkodása határain túlmutat. Így szép lassan visszatér a gyökerekhez.

Ahhoz a ponthoz, ahol eddigi világlátásának kezdeti pontja elkezdte

kialakítani személyes valóságérzetét. Ekkor már képes lesz arra, hogy

megváltoztassa azt, ami gondolkodásában idáig tévesnek bizonyult és

megőrizze, ami hozzájárul világlátásának kiszélesítéséhez. Ekkor képessé

válik kifejezni azt a kezdeti spiritualitást is, mely már születése pillanatában

jellemzői egyike volt, csupán azt nem tudta kifejezni.

A dolog iróniája tehát az, hogy az egyéni fejlődés során az embert pont a

nyelv, illetve a környezeti hatások elsajátítása segíti és akadályozza is

egyben abban, hogy a világról teljes és reális képet alkosson. Az embernek

ugyanis először ki kell alakítania az adott nyelv és környezeti hatások

kínálta gondolkodásmódot, hogy később analitikusan felbontsa azt, és

kiválogassa abból, ami valóságérzékelése szempontjából hasznos, illetve

ami újraértékelendő. Ez azonban az élet talán legnagyobb krízise, melyet

csak kevesek vállalnak fel.

(Részlet „Az én bódhifám” című könyvből)