Amikor egy megvilágosodott meghal

(Részletek Sw. Satya Vedanttal készült beszélgetésből.)

„Osho mindig azt mondta, hogy jelen lenni, 

mikor egy mester elhagyja a testét, 

óriási tapasztalat. Én tanúja voltam ennek.”

Osho gyakran beszélt zen mesterekről, és arról, hogy mennyire tudatosan hagyják el a testüket. És Ő maga is ily módon hagyta el a testét. Osho távozása volt a legfelemelőbb tapasztalat az életemben.

Tudtam, hogy nincsen jól, és nagyon törékenynek tűnt, de arról fogalmam sem volt, hogy nem soká eltávozik. Nem tudtam, hogy 1990. január 17-ének azon az estéjén jelenik meg utoljára a Buddha Csarnokban.

Az az este, ahogy felidézem, most is nagyon élénken él bennem, és rendkívül jelentős az életemben. Mint tudjátok, feljött az emelvényre, és namasztéval köszöntött mindannyiunkat, miközben ott ültünk előtte. Odaért elém, és rám nézett. És nyilvánvaló, hogy amikor szemkontaktusba kerültem vele, fejet hajtottam előtte.
 Általában az történt, hogy mikorra én felemeltem a fejem, Ő már továbbhaladt. Ám azon az estén még mindig nézett rám. Nagyon örültem ennek; és megint fejet hajtottam. És mikor felemeltem a fejem, még mindig rám nézett. Teljes extázisban voltam.

Most viszont, hogy így utólag visszatekintek azokra a szemekre, látom, hogy búcsúzott. Az utolsó áldását adta.

Január 19-ének azon a késő délutánján az irodámban voltam, mikor valaki futva jött hozzám, és a Belső Körnek egy azonnali találkozójára hívott. Elképzelésem se volt, mit fogok hallani. Mikor meghallottam a hírt, olyannyira megrázott, hogy csaknem elájultam.

Osho reggeltől utasításokat adott: mit kell tenni, milyen dolgait kinek adják. És nem fogjátok elhinni, de bement a fürdőszobába, lezuhanyozott, 
majd kijött, és segítség nélkül felvette a ruháját. Azt mondta: csak egy dolgot tegyetek meg, adjátok rám a zoknim és a sapkám; tíz percre vigyetek be a Buddha Csarnokba, majd vigyetek a halottégető helyre.

Miközben Amrito, az orvosa a pulzusát fogta, ami egyre gyengült, azt mondta: Osho, azt hiszem, ez az. Osho bólintott, lehunyta a szemét, 
és eltávozott. Tehát az utolsó lélegzetéig tudatos volt. A mester halála ilyen: tudatosan megy el, teljesen a tudatánál van, tudatos még az utolsó pillanatban is, amikor a halál megérkezik.

Nekünk, a Belső Kör tagjainak a kihívás az volt, hogy elvigyük a hírt a szanjászinoknak. Délután 6 óra 15 volt. Mit tegyünk? Nyilvánvaló volt, hogy el kell mondanunk nekik, de pánikkeltés helyett meg kellett értetnünk velük, ami történt.

Bementem a Buddha Csarnokba, álltam ott, és figyeltem, ahogy a szanjászinok az esti darshanra érkeznek. A legtöbbjük nem is sejtette. Aztán bejött Amrito, és bejelentette. Nagyon érdekes, hogy miközben az emberek – természetesen – a veszteség mély fájdalmát élték meg, semmi jelét nem adták indokolatlan szomorúságnak. Gyönyörű volt, ahogyan a hírt fogadták.

Indiai stílusban, egy hordágyon, virágokkal feldíszítve előkészítettük Osho testét. Nyolc óra körül behoztuk a Buddha Csarnokba tíz vagy tizenöt percre, majd elvittük a hamvasztó helyre. Ekkorra már mindenfelé elterjedt a hír; benne volt a tévében; az emberek kezdtek gyülekezni.

A rendőrség nagyon együttműködő volt. Attól a perctől kezdve, hogy megtudták, a segítségükre van szükségünk ahhoz, hogy a testet a hamvasztó helyre vigyük, megszakítás nélkül intézkedtek, irányították a tömeget. Még így is két óránkba telt, hogy elérjünk a hamvasztó helyig. Ez általában mindössze egy tízperces séta az ásramtól, ám aznap este rengeteg ember volt ott.

Áldásnak érzem, hogy egyike lehettem azoknak, akik a vállukon vitték Oshót. Mint tudjátok, hatan voltunk. És csak lassan, lassan haladtunk. 22 óra 15-re értünk oda. Osho testvére gyújtotta meg a tüzet, és megtörtént a hamvasztás. Ottmaradtunk egészen a kora reggeli órákig.

Osho mindig azt mondta, hogy jelen lenni, mikor egy mester elhagyja a testét, óriási tapasztalat. Én tanúja voltam ennek. Olyan volt, mintha magától az elmenélküliség állapotában lettünk volna. Nem volt egy gondolat se. A dolgok történtek, mi pedig gondoskodtunk a részletekről; minden úgy történt, ahogy kellett. Ám bármi gondolat nélkül. A gondolatnélküliségnek egy hihetetlen megtapasztalása volt ez, amit az az energia tett lehetővé, ami akkor jelent meg, mikor Ő elhagyta a testét.

Éreztem – és mások is erről számoltak be –, hogy egy olyan térben vagyunk, ami nagyon csendes. Semmi zavar nem volt benne; semmi szóródás; az energiának egy nagyon csendes tere volt ez.

Valami más is történt, ami szintén meglepő volt, amit sosem vártam volna. A kommunában másnap reggel hat órakor kezdődött a Dinamikus Meditáció. Döbbenten álltam. Azt képzeltem volna, hogy bárki, aki a meditációt vezeti, mondja, hogy még mindig a hamvasztónál vagyok, nem értem ide, mert a saját teremben tartózkodom, és hogy várhatnátok el tőlem, hogy itt legyek? Nem történt semmi ilyesmi. Reggel hatkor elkezdődött a Dinamikus, hétkor pedig készen állt a reggeli - mintha mi sem történt volna. Bámulatos volt. Több ezernyi ember, és ezernyi dologról kellett gondoskodni. Az emberek sírtak, ezt akarták tudni, azt akarták csinálni, és mindenki különböző állapotban volt.

Ám a munka nem változott egyáltalán; nem zavarta meg semmi. Pontosan ez az, amit Osho akart: hogy a munka folyjon tovább, mert más nem számít. Nem az ember a fontos, hanem az üzenet. Ez volt életem egyik legszebb tapasztalata: képesnek lenni folytatni a munkát annak ellenére, hogy egy ilyen nagy dolog történt az életünkben. Hisz egy szanjászinnak mi lehetne nagyobb annál, mint amikor a mester elhagyja a testét? Annak ellenére, hogy tudtuk, a testnek távoznia kell, az mégis egy mindent átható tény volt, hogy Osho többé már nincs ott velünk.

És aztán a harmadik napon, persze, visszahoztuk a hamvait, és elhelyeztük a szamádhiban. Szóval, számomra az a teljes időszak, míg Ő elhagyta a testét, egy roppant mód gazdagító fejlődési tapasztalat volt.

Édesanyja szintén így hagyta el a testét. Én Amerikában voltam, mikor ez 1995-ben történt, de hallottam a történetet. Osho édesanyja mindig szerény és egyszerű ember volt. Mindig azt mondogatta: „Miért gondolják az emberek, hogy én olyan fontos vagyok? Igen, rendkívüli áldás, hogy Osho az én fiamnak született, de én nem vagyok egy nagy szám.” Mindig nevetett, örömmel fogadta az embereket, és gondoskodott róluk.

Régóta nem volt már jól. Ezért a fiai be akarták vinni a kórházba. De ő azt mondta: „Miért töritek magatokat ezzel? Ez a test nem sokáig húzza már, akármi is történik.” Ám ők ragaszkodtak hozzá, így hát beleegyezett.

Bevitték a kórházba, a doktor pedig injekciót akart neki beadni. Osho édesanyja azt kérdezte tőle: „Miért akarsz most injekciót adni ennek a testnek? Mi változik attól, hogy még egy napig vagy tíz napig megmarad?”

Ám a fiai ezt akarták. Ezért hát beszélt a testével. Azt mondta: „Rendben van, azt akarják, hogy kapj egy injekciót, akkor miért ne? Elég sokat megtettél már értük azelőtt; ennyit megtehetsz még.” Beszélt a testéhez; ez volt az a módszer, amivel elvált tőle.

Kérdezte, hogy miért gyűltek ott össze az emberek. „Ne beszéljetek – mondta nekik –; csak üljetek le, és meditáljatok.”

Így a kórházi szobájában mindenki meditációban ült. Ő mondta, hogy nincs szüksége semmire. „Csak a légzésem figyelem: bejön a lélegzet, kimegy lélegzet. Ez minden, amit teszek.”

Orvosok jöttek be, és meg voltak hökkenve, mert az egész légkör tiszta meditáció volt. Semmi nem történt.

Három vagy négy napig maradt a kórházban. Akkor azt kérdezte: „Most boldogok vagytok? Visszamehetek a szobámba?” Rendben van, mondták neki. Így hazavitték a szobájába, ő pedig azt mondta: „Reggel négy órakor el fogom hagyni a testem.”

Aznap este mindenki ott ült nála. Éjfél körül megkérte az embereket, hogy hagyják magára, így mindenki kiment a szobából. De mivel mindannyian aggódtak, hogy vajon mi történik vele, ezért egyesével kezdtek visszaszivárogni.

Négy óra körül felült az ágyában meditációs helyzetbe, és egy pohár vizet kért. Mialatt ivott, egy pár csöpp melléfolyt, és valaki megpróbálta letörölni. Ő megállította az illetőt; felvette a zsebkendőjét, és megtörölte arcát; és miközben ott ült, lehunyta a szemét, és eltávozott.

És ez figyelemre méltó. Ez egy nagyon egyszerű asszony volt, egy hétköznapi ember. De a meditatív folyamatán keresztül kifejlesztette azt a képességet, hogy éber és összeszedett tudjon maradni, és tudatos, a legutolsó pillanatig.

Miután Osho elhagyta a testét, ez volt a második példa, aminek tanúi lehettünk. Ezek a tapasztalatok és példák megerősítik azt, hogy ez nem a képzelet szüleménye; tényleg lehetséges tudatosan elhagyni a testet.

------------

OSHO Pulse – The Magazine of the Vancouver Sannyas Community, 1999. márciusi szám

(A cikk eredeti címe: This Precious Moment)

Fordította: MadMan és Anand Arhat