Ma Yoga Sudha:

Beszélgetés Ma Yoga Vivekkel

1978. december 17.

„Számomra minden benne van – abból, hogy együtt vagyok vele, hogy itt vagyok – abban, hogy lefekszem mellette, és képes vagyok érezni... és látni...”

Egy kicsit úgy érzem, mintha ez az interjú túl értékes volna ahhoz, hogy nyomtatásban megjelenjen. Szeretném megvédeni a szeretetnek egy olyan virágát, amilyennel eddig még sosem találkoztam. Vivek egy ajándékot adott nekünk. És én csak ámulok ezen az ajándékon; megindít, izgalomba hoz, örömmel tölt el! Miközben Vivek beszélt, és a kristálytiszta kékes-szürke szemei csillogtak, hirtelen ráéreztem a szeretet örökkévalóságára. Akkor éreztem ilyesmit, amikor az apám meghalt. Nagyon alázatossá tesz ez az élmény.

Vivek minden lélegzetében ott van Osho, így az Ő jelenlétét is nagyon érezni fogod itt. Vivek már hét éve szannjászin, és a „feladata” az ásramban, hogy gondját viselje Oshónak – főzés, gyógyszerek, üzenetek továbbítása, Osho könyvtára, satöbbi. Egyike annak a két embernek, akinek bármikor közvetlen bejárása van Oshóhoz; a másik Ma Yoga Laxmi.

A mester-tanítvány kapcsolat itt nagyon spirituálisan meghitt. Csupán annyit kapunk, amennyit be tudunk fogadni.

Az interjú teaidőben történt, ami egy délutáni rituálé a konyhában, ahol Osho étele készül. Ma Yoga Astha zöldségeket darabolt, Ma Anand Nirgun babot hámozott, Vivek és én pedig a földön ültünk és teáztunk, miközben belekezdtünk a beszélgetésbe…

(Vivek neve később Ma Prem Nirvano lett)

------------

Sudha: Elmesélnéd a történetedet, hogyan találkoztál Oshóval?

Vivek: Hmm, hogyan is találkoztam vele… Nos, ez 1971-ben történt. Valójában az egész 1970-ben kezdődött, mikor Európában, Frankfurtban éltem. Egy nap beállított egy indiai a házunkba, egyikünk sem ismerte, és a barátja sem volt senkinek; csak úgy bejött. Mindannyian azt hittük, valakinek a barátja, a többiek is azt hitték, és mások is azt hitték, és így tovább.

Ottmaradt éjszakára, és másnap reggel, amikor a reggelinél mindenki ott volt, mind azt kérdeztük egymástól, hogy: „Hááátz kia csud?” [„Well, whooz he?”] (Vivek nevet az akcentussal feltett kérdésen.) – de egyikünk sem tudta. Viszont olyan kedves volt, és annyira alkalmazkodó, hogy úgy döntöttünk, maradhat. Megkérdeztük, hogy került ide, erre elmondta, hogy sétált a közelben, éppen elhaladt volna a ház mellett, mikor úgy érezte, be kell jönnie, hát bejött.

Maradt pár hónapig, aztán egy nap úgy döntött, hogy hazamegy, vissza Indiába. És amikor ezt mondta, hirtelen elfogott ez az érzés, minden ok nélkül, csak egy érzés, hogy vele fogok menni. Mikor ezt elmondtam, mindenki megdöbbent, mert én az a típus voltam, akinek stabil állása van, saját lakása, és... hát, akkor elég szókimondó voltam. Így, amikor meghallották, hogy Indiába akarok menni...

Sudha: ...egy idegennel!

Vivek: Tulajdonképpen ekkorra már nem volt idegen. Elég kedves volt. Aztán, amikor eljött az indulás ideje, az emberek még mindig nem akarták elhinni. A bőröndjeim össze voltak készítve, és bepakoltam mindent, eladtam a lakásom, otthagytam a munkámat, és még mindig nem hitte el senki, hogy el fogok menni. Aztán eljött az a nap, kivittek bennünket a repülőtérre, és... nem tudom miért, csak egy érzés volt, hogy vele fogok menni.

És persze nem tudtam, mit fogok ott csinálni. Azt gondoltam, legfeljebb ellátogatok a Himálajához, felmegyek a hegyekbe, de ezen kívül halvány fogalmam sem volt, mit fogok tenni. Aztán amikor megérkeztem Bombay-be… (elgondolkodva)… mikor megérkeztem Bombay-be, még mindig nem tudtam. Volt egy olyan érzésem, hogy visszafordulok. És az első dolog, amit Bombay-ben láttam, az egy patkány volt! Egy hatalmas patkány, ami épp a lábunknál ült! Elképesztő volt; az volt az első patkány, amit az életemben láttam.

Sudha: Az első patkány, amit az életedben láttál! Istenem!

Vivek: Igen! Soha azelőtt ilyet nem láttam! Igen. Aztán beszálltunk egy riksába, és keresztülhajtottunk Santa Cruzon Bombay-be, és tudod, hogy mennyire bűzlik Santa Cruz – úh! És csak az járt a fejemben, hogy mit keresek én itt? Nem tudtam, mit csinálok! Nem tudtam, miért jöttem ide, az biztos, hogy nem Ravi miatt – ez volt a neve az indiai fickónak –, és nem is India miatt. Zavar volt bennem az egész út alatt, attól a perctől kezdve, amikor meghoztam a döntésem, egész addig, amíg ténylegesen nem találkoztam Oshóval. Kábult voltam, teljesen kábult, és ebben a kábulatban mászkáltam Bombay-ben.

Ravinál laktam, aki a szüleivel élt, és egy nap, amikor senki nem volt otthon, egyszer csak kopogtak az ajtón, és egy ausztrál állt ott, egy nyugati! Mondtam neki, hogy „gyere be, gyere csak be!” (Vivek megkönnyebbülve felnevet.) Rögtön rokonszenvet éreztem iránta. És aznap este azt mondta, hogy menjünk el Acharya Rajneesh előadására. „Nem, nem akarok semmilyen előadásra menni” – válaszoltam. „Csak gyere el” – mondta. Egy híndi nyelvű előadás volt, több ezernyi indiaival. Mondtam, hogy nem akarok elmenni, és mégis elmentem. Nem tudom, miért, csak elmentem.

Késtünk egy kicsit, és Osho már ott volt, egy emelvényen ült törökülésben, kendőben. Híndiül beszélt, én pedig egészen hátul álltam. Több ezer indiai volt ott! Ez egy szabadtéri előadás volt, a Cross Maindanben, közel a Churchgate-hez. Osho onnan hátulról olyan volt, mint egy kis folt. Úgyhogy elindultunk, és csak araszoltunk előre, előre...

Sudha: Óh, nem bírom kivárni!

Vivek: (nevetve folytatja) Egészen a közelébe sétáltam, és ott hupsz, leültem! Ennyi, ennyi volt az egész.

Aztán Michael, az ausztrál, egyszer csak oldalba bökött; nyilván menni akart, neki már elég volt. Azt mondtam: „NEM! Nem, nem tudok elmenni! Nekem még maradnom kell.” És így ottmaradtunk egészen az előadás végéig. A kábulatom csak még jobban fokozódott, mert ez az egész teljesen idegen volt számomra... ez a fajta... lét. Nem is tudom, hogy mondjam – teljesen ismeretlen volt számomra.

Egészen magával ragadott. Nem tudtam, mi történik, vagy hogy ki ez az ember. Majd ezután hazamentünk. Másnap este Michael mondta, hogy lesz egy meditációs tábor Mount Abuban. „El akarsz jönni?” – kérdezte. Először azt mondtam, hogy nem. „Én nem tudok meditálni. Ki fognak rúgni onnan.” Erre ő azt válaszolta, hogy ez nem olyan. „Bárki jöhet, bárki eljöhet.” – mondta. Így hát elmentünk oda, és láttam az embereket, hogy meditálnak, csinálják a Dinamikust.

Sudha: Te is csináltad a Dinamikust?

Vivek: Láttam, ahogy az emberek a Dinamikust csinálják, de én elbújtam a bokrok közé. Két napig a bokrok közt bujkáltam! Nem tudtam, mi történik ezekkel az emberekkel – csinálták ezt az egész mély légzést és a katarzist, a ’hú’-t és az ugrálást, nevettek, sírtak, sikoltoztak és közben teljesen nekivetkőztek! Nem igazán tudtam, miről van szó.

Aztán az egyik nap egy eléggé nagydarab nő jött oda hozzám – ismered őt, Taru volt az –, és azt mondta: „Az Acharya látja ám, hogy nem csinálsz semmit!” (Vivek nevet, és viccesen ijedt képet vág.) Ajjaj! „De én nem tudom csinálni a légzést, tényleg elakad a légzésem, nem tudom csinálni a légzést...” – böktem ki. Taru ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki: „Az Acharya fél négykor látni kíván.” (Az Acharya tanítót jelent. Így hívták Oshót, mielőtt a tanítványok tömegesen nem kezdtek jönni hozzá, és mielőtt az embereket elkezdte a szannjászba beavatni. Később Bhagwannak hívták; Bhagwan azt jelenti, ’az áldott’.)

(Az egész konyha kórusban: Óh, óhhhh…)

Vivek: Egyfajta ijedség volt bennem, és ugyanakkor izgatott is voltam. Szóval, elmentem a Circuit Házhoz, ahol Osho tartózkodott, és egy indiai nő – akit nem ismerek – azt mondta, hogy várjak pár percet. Odamentem az ajtóhoz, és megálltam. Osho egy széken ült keresztbe tett lábakkal, és csak egy lunghi volt rajta, és egy indiaihoz beszélt. És miközben az indiaihoz beszélt, rám nézett, míg én az ajtóban álltam. A térdeim megroggyantak (Vivek kuncog), bizonytalanná váltak, és egy indiai, aki mögöttem állt, tartott meg. Azt hiszem, összecsuklottam volna.

Aztán bementem, és Osho azt kérdezte: „Problémáid vannak a meditációval?” Ránéztem... aztán az ablakon keresztül kinéztem az égre. Nem válaszoltam a kérdésére. Nem tudtam. Akartam, de nem tudtam. Csak néztem az eget… egy pár percig. Nem tudom, mi történt, de gondolom, egy kis időre elszállhattam, mivel nem emlékszem, mi történt abban a néhány percben. Vissza kellett hogy térjek... nem tudom... valahonnan. Osho elmondta nekem, hogyan csináljam a meditációt. Mondott még valami mást is, amire nem emlékszem. Hát, ez történt.

Egy másik napon, estefelé, amikor mi a Húú-t csináltuk (Tratakot), Osho fent volt az emelvényen, és történt valami azon az estén. Akkor még nem voltam szannjászin. A meditáció után, amikor Osho a kint várakozó autóhoz indult, odahívott engem, mert én kint ácsorogtam, mindenki más pedig körülötte forgolódott. Odahívott, és átkarolta a vállam, majd azt mondta: „Velem jössz, és velem fogsz élni. Gyere el Bombay-be, és velem fogsz élni.” És ez volt az első alkalom, amikor valaha is ilyet mondott. És miközben ezt mondta, átkarolta a vállam, én pedig nekidőltem a mellkasának. Úgy éreztem... úgy éreztem, mintha folytatódna valami, amit elfelejtettem... ami most hirtelen megint visszatért.

Azon az estén nem tudtam elaludni. Csak ültem az erkélyen, és tudtam, hogy: „Igen, hát persze! Íígen…” Ezután kezdtem el belelazulni a meditációba és a táborba. Azt hiszem, a következő nap egy nyugati nő jött oda hozzám, amikor az egyik gyakorlatban, ami délután volt, szabadon kifejezhettünk bármit. Azt mondta (a hangjában jelentőségteljes hangsúllyal): „Ugye, tudod, hogy az Acharya rajtad tartja a szemét.” (Vivek kuncog) Mondta, hogy menjek és a üljek a közelébe, így közelebb ültem, csak néhány méterre attól a helytől, ahol Osho ült. Egy másik dolog, ami történt még velem, hogy csak elkezdtem sírni, minden ok nélkül. Tudod, mikor csak elkezdesz sírni és sírni, és nem tudod abbahagyni.

Sudha: De aranyos!

Vivek: És azt sem tudod, miért sírsz! Csak ülsz ott, és csak sírsz és sírsz. És a könnyek csak potyognak, és az orrom is folyik (eljátssza milyen, mikor taknyos vagy Osho jelenlétében), és csak csöpögsz és folyik a nyálad (nevetés harsan fel a konyhában). Ugyanakkor persze ez nagyon vicces is volt, mert ült mellettem egy férfi, akinek ott volt a padlón a zsebkendője – és én nagyon akartam azt a zsebkendőt! Fél szemmel ezt a zsebkendőt figyeltem. De nem tudtam megmozdítani a testem, hogy elvegyem, nem tudtam mozgatni a kezem. És közben láttam magam! Mintha távolabb lettem volna, és néztem magamat, és meg akartam szerezni azt a zsebkendőt, de nem tudtam, és csak sírtam, de nagyon.

Sudha: Tapasztaltál már ilyesmit azelőtt?

Vivek: Soha, soha. Teljesen új volt nekem mindez. Az a tábor olyan volt, mint egyik robbanás a másik robbanás után; minden nap történt valami. Nem tudtam, mi az, ami történik, csak hagytam, hogy történjen – minden annyira gyönyörű volt – , engedtem, hogy minden csak jöjjön. Azután a bizonyos tapasztalat után, amikor csak sírtam és sírtam, és láttam a gondolataimat és láttam a testem, a meditáció után csak ültem ott. Minden olyan könnyű és légies volt. Egy lány odajött hozzám, és kérdezte, mi történik, és... szóval… (ennél a pontnál Viveknek elakad a szava) teljesen túl volt mindenen, amit olvastam vagy éreztem azelőtt. Hát, így kezdődött. Aztán visszamentem Bombay-be, és felvettem a szannjászt.

Sudha: Azon a ponton emlékeztél tudatosan valamire abból az időből, amit azelőtt Oshóval töltöttél?

Vivek: Nem, arra nem, hogy Oshóval voltam. Néhány nappal azután, hogy felvettem a szannjászt, Osho angolul előadást tartott a szobájában, ott, ahol lakott, a hálószobájában. Elég sok ember volt, vagy harminc. Egy szobában gyűltünk össze, és akkor hirtelen azt éreztem, hogy… Rengeteg ember volt ott, és mindenki csak beszélt, beszélt és beszélt. Én az ágyon ültem. És akkor valami bekapcsolt! (Vivek a kezeit mozgatja, olyasmit mutat, mintha valami átfordulna a hasában). Egy suhanás, hutty, és én hirtelen bent voltam. Ennyi volt... hutty (ennél a pontnál mind felnevetünk, én megjegyzést fűzök a kluttyogáshoz, amit a hasam épp az imént művelt). És akkor volt egy előző életbeli tapasztalatom; de nem Oshóval. Az előző életekről akkor még nem tudtam semmit.

Sudha: Csodálkoztál azon, mi történik?

Vivek: Nem tudtam semmit az előző életekről, vagy reinkarnációról, vagy bármi ilyesmiről! Abban hittem, amit a keresztények hisznek, hogy csupán egy életed van, egyetlen élet, és ennyi. Szóval, miután ez megtörtént, akkor visszatértem ehhez... az 1971-es élethez...

(Sudha: Érzem, hogy az idő valahogy kezd szétesni, miközben Viveket hallgatom. Emiatt a tapasztalata miatt nyilván másképpen tekint az időre és térre. Érzem ezt, mialatt beszél.)

Vivek folytatja: Nem tudtam, megőrültem-e vagy hallucinálok. De az elmém egy része tudta, hogy ami történt, az nagyon is valóságos; volt valami nagyon hiteles abban, ami történt. És teljesen kívül kerültem a téren – nem voltam abban az életben, és nem voltam ebben sem (Vivek ámulva nevet ezen), és sehol sem. Mintha a Plutó bolygón lettem volna.

És akkor eljött az előadás ideje, és be lehetett menni, és én az ajtó mellett ültem – és éreztem, hogy újra kezdődik. Bekapcsolt, sutty... és azt gondolom, megint kívül kerültem mindenen, és valaki kivitt. Csak arra emlékszem, hogy megint a másik szobában vagyok. Az előadás után Osho a házitelefonon Laxmi irodájába hívott, így bementem hozzá. Megkérdezte, mi a baj, mi történt. Persze, tudta, csak azt akarta, hogy én mondjam ki.

Az egyik első dolog, amit Osho a szannjász után mondott nekem, az volt, hogy: „Emlékszel rám? Emlékszel bármire is velem kapcsolatban?” (Ennél a pontnál mindannyiunkból ellenállhatatlanul dől a nevetés, „Ó istenem!” és „Nem bírom ki!” kíséretében.) És amikor ezt mondta, valami újra bekapcsolt bennem. Úgy működik, mint egy kapcsoló! Bekapcsolt, csak úgy. Szó szerint minden átfordult. Az egyetlen dolog, ami kijött a számon, ez volt: „Arra emlékszem, hogy olyasvalaki vagy, akit nagyon szerettem.” Akkor nem emlékeztem pontosan arra, ki is voltam én. Az egyetlen, ami beugrott, hogy Ő olyasvalaki, akit nagyon szerettem. És akkor ott ezt még ki is mondtam! Nem sokat teketóriáztam vele.

Amikor annak is eljött az ideje, az akkor volt… (a mellette lévő Asthához fordulva: „Mikor is jöttünk mi Poonába? 73-ban?”) ...miután Osho ezt mondta nekem. Újra megkérdezte, emlékszem-e. De számomra nem volt világos. Aztán aznap este, ahogy az ágyamban feküdtem, beugrott a halálom, mikor meghaltam, és a ház és az apám. Az anyám elhagyott bennünket. Na, ő sem volt semmi! Elment Pakisztánba egy másik férfival, akibe beleszeretett. Abban nem vagyok biztos, hogy azalatt ment el, míg én ott voltam (újra nevetés ezen az abszurditáson), vagy miután meghaltam. Azt hiszem, azelőtt ment el, hogy én meghaltam. Aztán jött a halálom érzése. Mindenki kint ült a verandán vagy a kertben. De Osho a szobában volt, és én csak vele voltam.

Sudha: Élvezted, a halált? Arra emlékszel, hogy féltél, vagy keresztül csusszantál rajta? (Ennél a pontnál, elmagyarázom, Vivek tulajdonképpen a jelenlegi testében lévő Oshóra hivatkozik. Akkor Osho körülbelül tizenhét lehetett, két évvel idősebb, mint amikor Vivek – vagy Szasi – meghalt.)

Vivek: Küzdöttem a halállal. Osho is mondta, hogy küzdöttem, mert vele akartam lenni, és nem akartam őt elhagyni. Olyan volt, hmm...

(Harminc másodpercnyi vagy még annál is több, hosszú, mély csönd... egy örökkévalóság. Vivek hosszú haja mögé rejti az arcát. Sír. Támogatást keresve körülnézek – Astha keze enyhén remeg a zöldségaprítás közben, Nirgun egy babszemet tart, és a semmibe bámul. Kitapintható a szeretet a szobában.)

…Na, mindegy, megvagyok! (könnyek közt folytatja) Mielőtt meghaltam, megígértettem vele, hogy vissza fog hívni, hogy bárhol is legyek, visszahoz, és megígértettem (szégyenlősen elmosolyodik), hogy... nem megy el másik nővel, és nem házasodik meg! Erre én nem emlékszem, ez az, amit ő mondott nekem.

Sudha: (elgondolkozva) Megtartotta az ígéretét.

Vivek: (még mindig könnyezve, de a hangjában örömmel, most már nevetve) Igen. Emlékszem, a ház, ahol laktunk, közvetlenül a templom mellett volt, ahol Osho minden nap meditált. Így láttam őt – járt a templomba, én pedig láthattam a kertből, vagy amikor az ablakon kinéztem. Figyeltem őt! Azt mondja, sokszor mentem utána a templomba (játékosan felcsillan a szeme), hogy bosszantsam!

Sudha: És incselkedj vele?

Vivek: Nem incselkedtem vele. Csak nem hagytam békén. A templom egy sziklafal tetején helyezkedett el, alatta pedig közvetlenül egy folyó volt.

Sudha: Hol volt ez?

Vivek: Gadarwarában. Ahol Osho született. Ez az a folyó, amiről Osho oly gyakran beszél az előadásaiban, ahova úszni járt. Egy párszor én is vele mentem úszni. Ám legtöbbször egymagában akart lenni. Akkoriban fiús lány voltam, és Osho azt mondja, mindig hívnia kellett az egyik barátját – akinek a neve Shyam volt –, hogy őrizze a templom bejáratát, „így Szasi nem tudott bejönni és megzavarni engem!” (Vivek neve akkor Szasi volt.) Ételt vittem neki – dzsapátit és dált.

Sudha: A templomba?

Vivek: Igen. Így a meditáció után tudott enni.

Sudha: Végül is hogyan történt, hogy elkezdtél vele élni?

Vivek: Nos, miután ezt mondta Mount Abuban, utána még sok-sok alkalommal újra elismételte: „Velem fogsz élni.” Én meg csak azt hajtogattam, hogy: „Mikor, mikor, mikor?” (nevet a csalódottságán) Mindig azt mondta, „Még nincs itt az ideje.” Aztán egy nap azt mondta, „Most beköltözhetsz.” „Most?” – kérdeztem. „Igen!” – válaszolta. Csak így. És először persze nem hittem neki, mert már két éve erre vártam.

Sudha: Olyan sokáig?

Vivek: Igen. 73-ig nem éltem ott, és nem gondoskodtam róla kvázi folyamatosan, tudod, nem én láttam el mindenben. 74-ben költöztünk Poonába, szóval, 73-ban kellett, hogy legyen, hogy már teljesen én gondoskodom róla, és ott lakom. Óh!

Ahogy teltek-múltak a napok, észrevettem, hogy komolyan gondolja, és ez valahogy akkortájt kristályosodott ki, amikor Poonába költöztük.

Sudha: Szóval, számodra az a munka és a meditáció, hogy mindenestől gondoskodsz róla? Számodra minden erről szól?

Vivek: Igen, igen. Hogy vigyázzak a testére. Bizonyos szempontból azt látom, hogy egy csomó gondoskodásra van szüksége. Másrészt viszont nem igényel sok gondozást, csak áramolnod kell vele. Megtanultam, hogy ez így sokkal jobb, mintha betegre aggódnám magam, ahogy ezt valaha tettem. Mindig nagyon letörtem, mikor megbetegedett, de mára megtanultam elfogadni, ami a testével történik, és ugyanakkor megtenni abszolút mindent, amit csak tudok. Tényleg segít a testének, ha nem válok boldogtalanná a betegségei miatt.

Szóval, most csak megnézem, mi a helyzet, és megteszek mindent, amit csak tudok, hogy segítsek neki. Mikor beteg lesz, nem mondhatod, hogy: „Oké, na, most mi baja van? Adok neki ebből az orvosságból vagy abból.” Meg kell nézned, mi a baja, belenézel a szemébe, ránézel az arcára. És akkor valahogy látod: „Talán ez jó lesz.” De azt nem mondhatod, hogy mivel ez a baja és a doktor azt mondja, hogy ezt kell neki beadnod, akkor ezt kell beadnod. Tehát, érezned kell. Azelőtt, az első néhány évben az volt, hogy… nem olyan volt... nagyon... nem adott semmilyen segítséget abban az értelemben, hogy…

Sudha: Nem segített abban, hogy gondoskodj róla?

Vivek: Nem! Amikor beteg volt, sosem mondta, hogy nem érzi jól magát, de ma már igen. Ma már segít is. Ma már szól, hogy ez történik vagy az történik… „Talán, ha adsz nekem abból a gyógyszerből, az majd segít” – mondja. Azelőtt még csak nem is jelezte, hogy betegnek érzi magát! És a legrosszabb az volt, mikor rohamai voltak, asztmás rohamok. Az nyilvánvaló, hogy amikor megtörtént, akkor tudtam róla. Most viszont már szól, mikor érzi, hogy jön, és ez nagyon jó – csak be kell adnom neki a gyógyszert. Az persze nem állítja meg, de legalább enyhíti a legrosszabb részt, a fulladást, és azt a részt, ami gátolja a légzését. Szóval, ma már gyönyörűen viselkedik – szól, ha érzi, hogy valami jön, azelőtt pedig még akkor se mondta volna soha egy szóval sem, mikor már éppenséggel történt. Rá kellett hogy érezzek.

Sudha: Volt valaha benned ellenállás, vagy voltak ilyen időszakaid? Milyen az, amikor ilyen folyamatosan közel vagy az energiájához?

Vivek: Kezdetben volt, de ma már nincs. Ma már minden gyönyörűen folyik. Mielőtt vele éltem – és nyilvánvaló, hogy ezért várt annyi ideig – olyan volt ez, mintha… én… egy undok kislány voltam! Igen, tényleg az voltam. Nem tudom, hogy ez ellenállás volt-e, de keresztülmentem dolgokon, nyilván, mint mindenki más. Kezdetben… nem is tudom, mi… csak a szokásos nehézségek voltak. Ami most van, az csodálatos, semmi komolyság, nevetés és könnyedség.

(Hosszú szünet, majd Vivek hirtelen belevág.) Elmondom, mi a legjobb az egészben! (Mindannyian nevetünk – lehet ezt még fokozni? Lihegés és néhány vakkantás hallatszik a háttérben.) A legcsodálatosabb – ami még most is, amikor nap nap után látom, egyre gyönyörűbb és gyönyörűbb –, látni Oshót aludni. Mikor délután elmegy aludni, vetek rá egy pillantást, és amikor bemegyek hozzá, Ő már alszik. Ha szerencsém van, arccal felém fordul, és... Ebben számomra minden benne van a vele való létből – vele lenni, amikor alszik.

Olyan, mintha ott lenne, és még sincs ott; olyan, mint egy újszülött gyermek, mint egy baba, és ugyanakkor olyan, mint egy bölcs öregember, aki már időtlen idők óta itt van, és túl van mindenféle helyzeten és tapasztalaton, mindenen, és mégis teljesen és mindenestől érintetlen. Olyan, mint egy újszülött, és olyan, mint egy nagyon ősi, bölcs öregember. Olyan ez... mintha... egy üresség feküdne ott, és ugyanekkor egy teljesség. Az az érzés van bennem ilyenkor, hogy Ő nincs is ott, a test csak úgy magától lélegzik, valahogy. Látom, hogy a takaró fel-le mozog, és akkor azt gondolom: „Ah, még mindig lélegzik.” Aztán látom, hogy átfordul a másik oldalára, és akkor azt gondolom: „Ah, még mindig mozog.”

Sudha: Én azt érzem, miközben az előadásokat nézem, mintha egy halott embert látnék, aki mégis mozog, mégis történik.

Vivek: Igen. Az az érzésem, hogy nincs ott, és a teste valahogy mégis ott van. Amikor meg ránézel, akkor meg érzed, hogy ugyanakkor tele van életerővel! Ránézve azt érzem, hogy hogy képes a teste még mindig itt lenni!? Hogy hogy még mindig lélegzik!? Hogy hogy a szíve még mindig dobog!? Ugyanakkor meg azt látod, hogy tele van élettel. Izzik, teljesen izzásban van, az arca pedig csupa aranyló aura és aura. Mintha csupa aranyból lenne! (karjaival egyre nagyobb köröket ír le, feltöltve aranyló ragyogással az egész konyhát)

Számomra minden benne van – abból, hogy együtt vagyok vele, hogy itt vagyok – abban, hogy lefekszem mellette, és képes vagyok érezni... és látni... Ez délutánonként történik velem, mert este minden sötét, olyankor nem látom. És ahogy ott fekszem, ő olyan, mint egy nagy pihecsomó! Ilyenkor védelmezőnek érzem magam; meg akarom védeni és beburkolni! (kuncog) Teljesen betakarózva alszik, főleg télen, csak a feje búbja, a homloka és az arca látszik ki.

Néha csinálok egy meditációt; nem igazán meditáció, de megtörténik. Mikor elalszom Osho mellett, van egy olyan erős érzésem, hogy elhagyom a testet. Valahogy könnyű ebbe az érzésbe belemenni, ebbe az ellebegésbe, és aztán abban a térben alvásba merülni.

Sudha: Megnehezíti manapság a dolgodat Osho, hogy gondoskodj róla? Hallottam egy történetet arról, hogy egyszer bezártad a szobájába, mert beteg volt, ám ennek ellenére ki akart jönni és előadást tartani.

Vivek: Igen! Óh, igen, igen. Ez abban az időben történt, amikor az egészségi állapota ténylegesen kezdett megváltozni. Hogyan mondhattam volna el neki máshogy? Ez akkor történt, mikor még nem mondta el nekem, hogy betegnek érzi magát, vagy hogy gyógyszerre van szüksége. Igen, köhögött, egész éjjel köhögött, elég csúnyán megfázott, mégis menni akart az előadásra. És én nem igazán értettem, igazából hogy gondolja, hogy ebben az állapotban beszélni tud. Elképesztő volt! Azt mondtam neki: „Tudod, ha kimész és ebben az állapotban beszélsz, rosszat teszel magaddal.”

De ragaszkodott hozzá! (nagyon nevet, végül is ő a tanítvány, Osho pedig a Mester) Képzeld csak el! Rájöttem, hogy tennem kell valamit. Amúgy ez a betetőzése volt azoknak az éveknek, amikor nem árulta el nekem, ha nem volt jól. És, és... igen, bezártam. Megmondtam Laxminak: „Laxmi, Osho ma nem megy ki.” Azt nem tudom, tudott-e arról, hogy bezártam, vagy sem, de néhány nappal később mindenki tudott róla. Mindenki csak azt kérdezte: „Tényleg bezártad?” Talán utána mondtam Laxminak, miután bezártam, nem emlékszem. Csak azt tudtam, hogy egyszer a sarkamra kell állnom, és ez az a pont volt.

Ezután kezdett el ténylegesen együttműködni, és azóta az egészsége is sokkal-sokkal jobb. Ez egy fordulat volt, tényleg egy fordulatot hozott. Oly sok dolgot megváltoztatott, hogy most már… (közben Asthához fordulva: Feltennéd a vizet a teához?) Miről is beszéltem? Óh, igen, ma már elmondja, ha nem érzi túl jól magát, és hogy töröljük az előadást. Ugyanez a helyzet a darshannal is – két-három alkalommal tanácsoltam neki, de máskor Ő maga mondja: „Talán nem megyek most tanítani.” Ami nagyon szép, csodálatos. Így jobban tudok róla gondoskodni. Így sokkal jobbnak tűnik.

Sudha: (Ezen a ponton csodálkozva nézek Vivekre – nincsenek játszmák, nincsenek problémák, nincs ’munka’.)… Tehát nem aggódsz a megvilágosodás vagy ilyesmi miatt?

Vivek: Én!? (mind nevetünk, megmagyarázhatatlan örömmel)

------------

Sudha számos csoportot összeállított, köztük a „A meghalás művészetét”. Íme egy kivonat a csoport leírásából:

„Teljességében megélni az életet.

Az egyik ok, amiért gyakran elhibázzuk teljességében megélni az életünket, az az, hogy az elme az idő, a múlt és a jövő illúzióját adja nekünk. Azt képzeljük, végtelen idő áll a rendelkezésünkre, és ezért tovább halogatjuk, hogy éljünk. Az elme halogató hajlamával a középszerűségnek egy transz-szerű állapotában élünk. Félelemből tagadjuk halandóságunk nyilvánvaló voltát, és szemünket és fülünket zárva tartjuk azelőtt, ami jelen van előttünk. Álmodjuk az életünket, ahelyett hogy élnénk.

A meghalás művészete az az elengedés művészete és a minden egyes pillanat megélésének a művészete, ami elér hozzánk, úgy, mintha az utolsó pillanat lenne, itt, most, miközben teljesen átadjuk magunkat neki. Amikor ráébredünk az élet mulandó minőségére, és arra a tényre, hogy csupán a halál az egyedüli bizonyosság, az álmodás ideje megtörik. A ráébredés erre az igazsága egy olyan állapotba juttat minket, ahol élesen és kristálytisztán látjuk, mi a lényeges az életben és mi nem az. Amikor képesek vagyunk magunkhoz ölelni ezt az igazságot, és engedni, hogy a halál tudata a tanácsadónk legyen, amikor nincs holnap, akkor minden félelem feloldódik.

Ekkor képesek vagyunk az életünket és a drámáinkat egy új szemszögből látni.

Ez a csoport meditációs technikákat használ, páros gyakorlatokat, a „korlátozó helyzetet” és egy rituálét, hogy elérje azt a pontot, ahol az egyéniség mély és szenvedélyes energiájaként élet és halál találkozik benned. Ennek az energiának a megtapasztalása teszi igazán ízessé az életet, és ez a meghalás művészete.”

Sudha 2008-ban hagyta el testét.

------------

Forrás:

http://www.satrakshita.be/interview_with_vivek.htm

Fordította: MadMan és Anand Arhat