„Buddhák, buddhák milliói voltak ezen a földön. Mind ugyanazt tanították. Nem is tehettek másképp. Az igazság egy, csak a kifejezésmód sokféle. Az igazság egy – mindannyian arról beszéltek… De ahelyett, hogy megértenéd, te követni próbálod, és itt véted el a dolgot.

A követés nem megértés. A megértés nagyon, nagyon mély dolog. Ha megérted, akkor nem buddhista lesz belőled... ha megérted, akkor Buddha lesz belőled! Ha megérted, akkor nem kereszténnyé válsz, hanem Krisztussá. A megértés Krisztussá tesz – hatalmas a különbség. A követés ismét döntésfóbia. A követés azt jelenti: mostantól vakon követlek. Most már nem kell döntenem. Most bárhová mész, én is arra megyek.

A megértés viszont azt jelenti: bármit mondasz, én meghallgatom, meditálok rajta, és ha felébred az én megértésem is és egybevág a tiéddel, akkor követni fogom az én saját megértésemet.

A tanítók csupán segítők az úton, csak jelzik az utat. Ne ragaszkodj hozzájuk. A követés ragaszkodás – a ragaszkodás pedig félelemből ered, nem megértésből.

Amint követővé válsz, eltéveszted az utat. Amint követővé válsz, egy dolog bizonyos: felhagytál a kereséssel. Lehetsz teista és mondhatod azt, hogy Isten létezik, hogy hiszel Istenben. Lehetsz ateista és mondhatod, hogy nem hiszel Istenben. Mondhatod, hogy ateista vagy kommunista vagy... De mindkét esetben csatlakoztál egy egyházhoz. Csatlakoztál egy tanhoz, egy dogmához. Csatlakoztál a csőcselékhez, a tömeghez.

A keresés egyéni, és tele van veszéllyel. Egyedül kell haladnod, és épp ez a szépsége. A mély egyedüllétben, ahol egyetlen gondolat sincs jelen, Isten belép hozzád, vagy inkább feltárulkozik előtted. Mély egyedüllétedben az intelligenciád ragyogó lánggá válik. Mély egyedüllétedben csend és üdvösség vesz körül. Mély egyedüllétben, a szemed felnyílásával a lényed nyílik meg. A keresés tehát mindig egyéni.

Akkor mit csinálok én itt? Megpróbállak benneteket egyénekké tenni. Mert ti a tömeg részeivé szeretnétek válni – ezt szeretnétek, mert nagyon könnyű és kényelmes dolog másokat vakon követni. De én nem azért vagyok itt, hogy vakokká tegyelek titeket. Nem azért vagyok itt, hogy hagyjam, hogy hozzám ragaszkodjatok, mert akkor azzal nem lennék a segítségetekre. Megengedem, hogy közel legyetek hozzám, de nem engedem, hogy ragaszkodjatok. Megadom nektek a lehetőséget, hogy megértsetek engem, de nem fogom megengedni, hogy higgyetek bennem. A különbség leheletfinom, mégis óriási. Maradjatok éberek, mert különben az elmétek hajlamos lesz minden felelősséget rám hárítani.

Ez az, amit teszel, amikor azt mondod: „Feladtam magam.” Ez a feladás azonban nem bizalomból hanem döntésfóbiából, félelemből, az egyedülléttől való félelemből történt. Nem, én nem azért vagyok itt, hogy az utadat kényelmessé, komfortossá tegyem, mert nem lehet kényelmessé és komfortossá tenni. Fáradságosnak kell lennie, fáradságosnak, hegynek felfelé. És a legutolsó pillanatban, a végső pillanatban – amit a zen emberei szatorinak neveznek – még én sem leszek ott. Csak a kapuig lehetünk útitársak. Amint átléped a kaput, egyedül vagy.

Ezért az út végére képessé kell, hogy válj az egyedüllétre. Nekem abban kell segítenem, hogy megszabadulj a félelemtől, segítenem kell, hogy döntésképessé válj. Bízz a létben – semmilyen más bizalomra nincs szükség. Bízz a létben, és az spontán és természetes módon elvezet a legvégsőhöz, az igazsághoz, Istenhez – vagy nevezd, aminek akarod.

Az élet folyója az óceán felé halad. Ha bízol, akkor együtt áramolsz a folyóval. Már benne vagy a folyóban, de mindenféle élettelen gyökerekbe kapaszkodsz a partnál, vagy a sodrás ellenében kapálódzol. Az írásokhoz, a dogmákhoz, a tanokhoz való ragaszkodásod az, ami nem engedi, hogy a folyó vigyen magával. Dobd el az összes tant, az összes dogmát, az összes írást. Az élet az egyetlen szentírás, az egyetlen biblia. Bízz benne, és engedd, hogy elvezessen az óceánhoz – a legvégsőhöz.”

Osho