Osho:

Ne légy hálás nekem!

„Amikor szeretsz, fáj, ha azt hallod tőlem, hogy még csak hálásnak sem kell lenned nekem. Ám újra meg újra el fogom mondani, hogy ne felejtsd el, mert nem akarom, hogy egy nap hazugságba bonyolódj, és olyan dolgokat állíts rólam, amikről pontosan tudod, hogy valótlanok.”

1. kérdés:

Óh, Osho, kérlek, vágd le a fejem.

OSHO: Mukta, úgy gondolod, hogy még mindig van fejed? Már régen le van vágva. Már csak a gondolata maradt. Még a gondolatát is el fogom venni. Meghagytam – egyébként az emberek kicsit zavarban lennének, amikor fej nélkül látnak sétálni. De ha ezt akarod, el lehet intézni.

Ez a hivatásom: levágom a fejeket, de meghagyom a gondolatot, hogy még mindig van fejed, így mozoghatsz a világban, és senki sem dilizik be tőled.

2. kérdés:

Szeretett Osho!

Óh, én szeretett szeretettem, minden alkalommal, amikor azt mondod, hogy ne legyünk hálásak neked, akkor egy alig kibírható gyötrő érzés hasít bele a szívembe. Csak érzem a fájdalmat, de nem értem; úgy érzem, túl nagy kérés a szívemtől, hogy ne érezzen hálát irántad, mivel tudja, hogy a szereteted nélkül nem nyílt volna meg az életnek. Egy kicsit értem, amikor azt mondod, legyünk hálásak a létezésnek, és azt is észreveszem, hogy számtalanszor elfeledkezem a létezésről. Mindig egy ablak voltál nekem a létezésre, és rajtad keresztül minden lehetséges, ezért kérlek, Osho, ne kérd ezt a lehetetlent a szívemtől, mert nagyon szenved, amikor azt mondod, hogy ne legyünk hálásak neked.

OSHO: Prem Patipada, megértem az érzésedet. Ám két oka van, hogy ezt mondom neked: Az egyik, hogy semmilyen módon nem állhatok közéd és a létezés közé. Még egy létezésre nyíló ablakként is keretet adok a létezésnek, ami nincs benne a létezésben; a létezés keretek nélküli és forma nélküli. Ha kinézel az ablakon, akkor az ablakkeret keretet ad az égnek, a létezésnek, amely keret nélküli.

Másodszor, az ember furcsa elméje ilyen – ha hálát érzel irántam, valamikor, egy nap talán ellenem fordulsz. Lehet, hogy ez pont nem történik meg veled; ám sokakkal megtörtént, akik ugyanúgy hálát éreztek, mint ahogy most te is, és most nem kevésbé bosszúvágyóak, mint amennyire hálásak voltak – ugyanannyira.

Az elmének van egy problémája: ha velem vagy, élvezed a jelenlétemet, élvezed a csendet velem, nagyon természetes, hogy hálát érzel; ám sose tudható, mit hoz a holnap.

Talán elválnak az útjaink, vagy csak idáig vagy képes velem jönni, és aztán megállsz. Aztán valahogy meg kell indokolnod, hogy miért álltál meg, vagy miért váltál el tőlem és léptél egy másik útra. Nem olyan tudatállapotban vagy, ami egyszerűen csak ennyit mond: „Gyönyörű volt Vele lenni, és ezért hálás vagyok, ám az élet furcsa választások elé állít; bár most más úton járok, az Iránta érzett hálám változatlan.” Ehhez nagyfokú tudatosság szükségeltetik.

Az szokott történni, hogy abban a pillanatban, amikor egy másik útra lépsz, kezdesz hibát keresni bennem, hogy igazold, miért váltál külön; és a hála érzete helyett megjelenik a bosszúvágyás. Úgy érzed, hogy hosszú időn keresztül becsaptalak, kihasználtalak, megtévesztettelek. És akkor teljesen átfordul a kerék; a szeretet helyén a gyűlölet jelenik meg.

Ilyen az átlagos emberi természet: vagy szeretni tud, vagy gyűlölni. Amikor szeret, akkor minden okot megtalál a szeretetre, amikor pedig gyűlöl, akkor minden okot megtalál a gyűlöletre. És amikor gyűlöl, teljesen elfelejti a szeretet és hála pillanatait.

Hogy ne legyél időnként gyűlölettel felém, nem győzöm hangsúlyozni: ne légy hálás nekem. Ha nem vagy hálás irántam, akkor ha külön is válsz, nem merül fel benned, hogy visszavágjál nekem – mint az egymás számára idegenek, akik egy ideig egy irányba haladtak, majd elváltak az útjaik.

Most még rágondolnod is fájdalmas. Azt kéred tőlem, ne mondjam ezt újra… De te is ismered azokat az embereket, akik a hálának ugyanabban az állapotában voltak, mint most te. Ám kis dolgok, egészen mindennapiak, és a gyűlöleted, ami ott várakozik… miközben a szereteted mutattad, a gyűlöleted ott rejtőzött mögötte, arra a pillanatra várva, amikor a szereteted bármilyen okból kifolyólag eltűnik… és akkor teljes erővel előtör a gyűlölet. És pusztán azért, mert igazolnod kell magad, még hazugságokba is bonyolódsz – anélkül, hogy tudnál róla, nem tudatosan.

Láttad Shivát (Hugh Milne-t – a ford.) itt ülni csaknem hét évig, és a hálája olyan mély volt, amilyen mély csak lehetett. Életét adta volna, hogy megmentsen engem. Ám nem vagy tisztában a teljes elméddel. Shiva eljött az amerikai kommunába, ám ott az egész felállás más volt. Ő ott is az oldalamnál akart ülni, hogy meglegyen ugyanaz a hatalma. Azt gondolta, hogy szeret engem – ha szeretett volna, nem lett volna semmi probléma. A saját hatalmát szerette. Az ásramban ő volt a biztonsági főnök, de mikorra a kommunába érkezett, más biztonságiak, hatékonyabbak, elfoglalták a helyét. Nem lett belőle vezető testőr. Ekkor az összes szeretete elpárolgott, minden hála eltűnt belőle.

Írt most egy könyvet ellenem (Hugh Milne: Bhagwan, a bukott isten – a ford.), tele hazugsággal, aminek semmi igazságalapja nincs. Ám igazolnia kell, hogy miért távozott. Továbbra is elvakult, még mindig nem látja át, hogy a hatalomvágy tartotta őt itt, és a benne lévő hatalomvágy az, ami visszavág.

Nincs bennem panasz senkivel kapcsolatban, viszont én értem az egész elmédet. Te nem érted az egész elmédet. Csak egy részét érted, ami ebben a pillanatban a felszínen van.

Az egész kommunát Sheela hozta létre. Keményen dolgozott, és remek munkát végzett – csak elismerni lehet érte. Ám mélyen magában rendkívül aggódott, mivel Laxmi helyét foglalta el – és természetes volt a félelem, hogy valaki az ő helyét is elfoglalhatja.

Sose akarta, hogy mást is lássak rajta kívül. Amikor három és fél évig csendben voltam, csak ő találkozott velem, ő volt az, aki beszámolt nekem arról, hogyan mennek a dolgok. És minden tökéletesen jól ment. Rendkívüli vezetői képességei voltak, és abszolút odaadás volt benne.

Amikor „kocsikázni” mentem, fegyverrel a kezében ment az autóm mellett; megtanult lőni, volt harminc kiképzett embere. És kora reggeltől éjszakába nyúlóan dolgozott. Senki sem gondolta volna, hogy ellenem fordít bármit is.

De amint három és fél év után elkezdtem beszélni, az emberek elkezdtek kérdésekkel elhalmozni a munkáját illetően, a diktatórikus módszereit illetően – hogy bárki, aki nem hallgat rá, azonnal ki van rúgva a kommunából. És mivel csak ő találkozott velem, én csak annyit tudtam, amennyit megosztott velem – az pedig az a rész volt, amit ő választott ki.

Szóval, azt mondtam neki: „Ez így nem helyes. Több emberrel kell találkoznom, hogy tudjam, mi zajlik valójában a kommunában. És ha úgy látom, hogy valamit nem helyeset teszel, akkor helyreteszlek.” Elkezdtem alkalomadtán két-három emberrel találkozni – csak hogy tudjam, Sheela pontosan számol-e be a dolgokról, és rájöttem, hogy nem szavahihető. Ez volt az a pont, amikor elkezdett félni, elkezdett félni azoktól az emberektől, akikkel találkoztam. És magából a kommunából csaknem birodalom lett.

Sheela meghalt volna értem, de aznap, amikor bejelentettem, hogy nem lesz utódom, hogy utód helyett egy megvilágosodott emberekből álló bizottság lesz, amely eldönti, ki lesz a kommuna vezetője… mélyen belül egészen biztosan abban reménykedett, hogy ő lép a helyembe.

(Ma Anand Sheela az oregoni kommuna kéthektáros előadótermében 

a tanítványokhoz beszél.)

Alig hihető, milyen dolgokat kezdett csinálni. Bepoloskázta a szobámat, hogy tudja, mások mit mondanak nekem, és én mit válaszolok nekik. És ez ugyanaz a személy volt, mint aki fegyverrel kísért, hogy megvédje az életemet. De a hatalom iránti vágy, ami mostanáig tudat alatt volt, és talán számára mostanáig sem egy tudott dolog… De bepoloskázni a saját mestered szobáját… Egyrészről teljesen megbízott bennem – de bepoloskázni a szobám az nem bizalom. Attól tartott, hogy talán felkészítek valaki mást – és ez esetben valaki jobban gondját viselné a kommunának.

Megpróbálta megmérgezni Viveket, mert ő volt az, aki gondját viselte a testemnek… csak hogy eltávolítsa őt, és betehessen valakit a helyébe, a saját emberét, aki csak arról számol be, amit Sheela akar. Megmérgezte Devarajt, a személyes orvosomat, hogy megölje őt, és egy másik orvost tehessen a helyére, aki csak olyan dolgokról számolna be nekem, amiket Sheela akar.

Az emberi elme már csak ilyen. És amikor rájött, hogy megtudtam, hogy legalább kétszáz házat bepoloskázott a kommunában, bárki, akiről azt gyanította, hogy képes lehet átvenni a hatalmát… Elkezdte lehallgatni mindenki telefonját, hogy tudja, ki az, aki ellene van-e.

Amikor rájöttem mindezekre a dolgokra, egyszerűen megszökött a kommunából, hátrahagyta az összes problémát, melyet ő hozott létre, és magával vitte azt a húsz embert, aki felelős volt a különböző részlegekért. Azon a napon, amikor elment, csak egy napra elegendő étel volt a kommunában ötezer ember számára. Az általános szabály az volt, hogy az élelmiszernek három hónapra elegendőnek kellett lennie.

Sheela hozta létre a kommunát; nem bírta elviselni, hogy más kezében lássa. Ha nem lett volna ez a hatalma… és mindez az ő elméjében volt. Nem volt senki, aki át akarta venni a helyét.

Eszembe se jutott, hogy lecseréljem őt. Arról voltak elképzeléseim, hogy amit csinál, azt nem kellene tennie. Ha a saját embereidben nem bízhatsz, és kétszáz házat be kell poloskáznod, akkor kiben fogsz megbízni? Ha mindenkinek a telefonját le kell hallgatnod, akkor az már majdnem egy fasiszta állam.

Meg akartam neki mondani, hogy távolítsa el az összes poloskát, az összes lehallgatókészüléket; nem akartam őt lecserélni. Jó képességei voltak, és nem volt senki más, aki többre lett volna képes, mint ő.

Ám a saját félelmében, mivel tudomást szereztem az összes dolgáról, és nem tudott választ adni – mit válaszolhatott volna nekem arra a kérdésre, hogy miért poloskázta be a szobámat –, megszökött húsz emberrel, akik különböző részlegekért voltak felelősek, hogy a kommuna összeomoljon: „Ha a hatalom nem lehet az enyém, akkor ne lehessen senkié; akkor inkább ne legyen kommuna.” Ilyen az emberi elme.

Ezután elkezdett írni, sajtóközleményeket adott ki, interjúkat vállalt Európában, teljesen képtelen dolgokat állított. Ám meg kellett indokolnia, hogy miért távozott el. És miután négy és fél év börtönre ítélték, az első dolog, amit mondott, hogy „jobban érzem magam ebben a börtönben, mint Osho kommunájának börtönében.”

Ő volt a hatalom teljes és egyedüli birtokosa. Én egyszerűen csak egy órára jöttem ki, hogy beszéljek az emberekhez. Nem tudtam, hogy milyen sok pénzt helyezett el svájci bankokba – sose látott azelőtt ennyi pénzt: kétszáz millió dollárt fektettünk bele a kommunába. Az ő titkára volt az – aki nem ment vele – , aki elmondta, hogy Sheela legalább harminc-negyven millió dollárt tartott egy titkos számlán a saját neve alatt Svájcban; és ez a pénz a kommunáé.

Mégsem akartam őt lecserélni. Csak a stílusát akartam megváltoztatni, tudatva vele: „Ez a kommuna a szeretet, a bizalom, a barátságosság kommunája, te pedig kihasználod ezt, mert én nem tudok minden kis dolognak utánanézni – a pénznek és élelmiszernek, a földnek és banknak –, neked kell erről gondoskodnod.”

Itt sem tudok semmit arról, hogy mit és hogyan intéztek. Annyit tudok, hogy szerettek, és szeretetteljesen fogjátok intézni a dolgokat.

Ám hogy megfelelő indokkal jöhessen elő – mivel az emberek elkezdték feltenni neki a kérdést: „Miért hagytad el a kommunát?” –, hibát kellett találnia bennem, hogy igazolhassa, miért távozott a kommunából.

Ezért hát, Patipada, jobb, ha teljesen tudatos vagy, és a háládat a létezés felé irányítod. Hagyj ki a dologból – mivel tudom, hogy bármelyik pillanat, bármilyen kis dolog teremthet olyan helyzetet, ahol igazolnod kell magad. És hogy igazolhasd magad, valami hazugságot kell kitalálnod ellenem.

Mivel annyira el vagy telve hálával, az elméd másik oldala, ami semmit nem tud a háláról, csupán a hálátlanságról, át fogja venni az irányítást. Szerettél engem, most ugyanolyan erővel gyűlölni fogsz.

Az elme játszmáinak ismeretében mondom állandóan, hogy a háládat a létezés felé kellene irányítanod. Nem vagyok több egy idegennél, akivel összefutottál az úton. Beszélgettünk egy kicsit, csak hogy múlassuk az időt. Barátsággal köszönhetünk el egymástól; semmi szükség, hogy kifogást keress.

Amikor szeretsz, fáj, ha azt hallod tőlem, hogy még csak hálásnak sem kell lenned nekem. Ám újra meg újra el fogom mondani, Patipada, hogy ne felejtsd el, mert nem akarom, hogy egy nap hazugságba bonyolódj, és olyan dolgokat állíts rólam, amikről pontosan tudod, hogy valótlanok.

Shiva például sose volt az én testőröm; ez csak véletlenül történt. Egy indiai szannjászin megtámadta Laxmit, és majdnem eltörte az orrát. Laxmi egy kicsiny asszony, így amikor tudomást szereztem erről, azt mondtam Shivának: „Laxmi testőre kell, hogy legyél; akárhova megy Laxmi, követned kell őt.” Az esti beavatásokon Laxmi mindig az oldalamnál ült, hogy információt tudjon adni a beavatandó személyről, én pedig azt mondtam Shivának, „akárhova megy Laxmi, neked ott kell lenned,” így Shiva elkezdett a másik oldalon ülni. Nem az én testőröm volt.

(Shiva – Hugh Milne – szemben szigorú tekintettel és ugrásra készen, Laxmi pedig a kép jobb szélén hátulról.)

Most arról ír, hogy az én testőröm volt, és minden titkot ismer. Sose lépett be a szobámba, egyszer sem; nem volt rá szükség. Egy nap bánni fogja majd, amit tesz, de akkor már túl késő lesz; az emberek, akik a könyvét olvassák, meg lesznek győződve az igazáról, bármit is mond. Ez bárkivel megtörténhet. És én nem karom, hogy bárkivel megtörténjen.

Teertha reménykedett… Ő volt az első terapeuta, aki az ásramba jött; magától értetődő, mivel ő volt az első, hogy minden formaság nélkül ő lett a vezető terapeuta. Senki sem mondta neki, hogy ő a vezető terapeuta. Csak véletlenül alakult így, mivel mindenki más előtt itt volt – a többi terapeuta később jött –, hogy sikerült főnökké válnia. És ezzel nem ártott senkinek; valakinek gondoskodnia kellett az összes terápiás csoportról.

Amikor a kommuna feloszlott, tisztán látta, hogy nem leszek Amerikában – tizenöt évig nem tehetem be a lábam Amerikába. Indiában pedig az amerikai kormányzat nyomás alá helyezte az indiai kormányt, hogy ne engedje be az országba a külföldi szannjászinokat.

Látva a helyzetet, Teertha azt gondolta, jobb, ha a saját maga nevében alapít Olaszországban intézetet. Nem volt semmi baj azzal, hogy Olaszországban megnyitotta azt az intézetet. Megmondtam a terapeutáinknak, hogy ott hozzanak létre további intézeteket, kommunákat, ahol élnek, mivel az összes európai ország kitiltott engem. Nem léphetek be Európába, nem mehetek el Amerikába, és a külföldi szannjászinok nem jöhetnek be Indiába.

Így Teerthának nem volt többé szüksége arra, hogy elfogadjon engem mint mesterét; nyílt egy esélye, hogy saját maga mesterévé váljon. Ezért hát Teerthából egy mini-guru lett. Nem tud semmit a megvilágosodásról. Sohase meditált. Itt teljesen el volt foglalva a csoportjaival, amiknek semmi köze nem volt a meditációhoz. Én mondtam ezeknek a terapeutáknak, hogy meditálniuk kell, de ez nem fért össze az egójukkal, mivelhogy ők terapeuták voltak. Harminc vagy negyven ember csatlakozott hozzájuk, és ők voltak a vezetők. Ugyanazokkal az emberekkel meditálni ellene volt az egójuknak, ezért sose meditáltak.

Az emberek meg kellett, hogy kérdezzék tőle: „Az intézeted Osho intézete?”

„Nem vagyok Osho tanítványa…” – mondta.

Akkor mi az, amit csinált itt? Mit csinált Amerikában? És ugyanez a helyzet Somendrával, Rajennel és néhány más terapeutával – ők mind terapeuták. Meglátták a lehetőséget, hogy mini-gurukká válhatnak… De ehhez meg kellett tagadniuk, hogy bármi közük volt Oshóhoz.

Számtalan oka volt, hogy azt mondtam, tegyétek félre a málát, tegyétek félre a narancs színű ruhákat: Először is azért, hogy be tudjatok jönni ebbe az országba. Másodszor, a világ nem fogja tudni, hogy a tanítványaim vagytok, így nem jön el az a pillanat, hogy meg kelljen tagadnotok. Én egyszerűen csak próbállak kimenteni benneteket, hogy ne kelljen hazudnotok, és próbálom elérni, hogy teljesen függetlenek legyetek akkor is, amikor itt vagytok. Mint barátok jöttök ide – ennél több kockázatosnak tűnik. Továbbra is megteszem értetek, amit tehetek. Nem csak a jelen helyzeteteket látom – de a jövőbeli lehetőségeket is.

Ezek az emberek mind hazudnak, és nem érzem helyénvalónak, hogy ellentmondjak a hazugságaiknak – a tanítványaim voltak, szerettem őket, és még mindig szeretem őket. Nem lenne méltó hozzám, hogy cáfoljam a hazugságaikat. Ha valahogy megtörténik a spirituális fejlődésük, akkor talán maguk is észreveszik mindezt.

Szóval, Patipada, nincs semmi szükség, hogy bármi fájdalom legyen benned. Akármit is mondok, annak értelme van, nagyobb ívű, amit talán ebben a pillanatban nem vagy képes megérteni. Ha hálát érzel, az jó – de a fák, a Hold, a Nap iránt érezd, mert sose kerülsz olyan helyzetbe, ahol a fák, a Hold, a Nap ellen vagy. Ám irántam hálásnak lenni veszélyes.

Így hát nem akarok az utadban lenni. Segíteni akarlak téged, hogy előrébb juss az úton – de nem akarok az utadban állni. Minden erőfeszítésem arra irányul, hogy teljes szabadságot adjak neked, így sose fogsz bosszút érezni ellenem.

------------

Forrás: The Razor's Edge (A borotva éle) 6. fejezet – Laughter is the essential religion (A nevetés a legalapvetőbb vallás) – részlet

(Elhangzott 1987. február 28-án délelőtt a Csuang-cu Auditóriumban, Poonában.)

------------

Fordította: Sw. B.M. (MadMan) és Anand Arhat